Sziasztok!

Csacsa megkért, hogy írjak pár sort arról, hogyan is kezdtem el motorozni és mi miért fontos nekem ebben a dologban, amit együtt csinálunk itt a STAR-ban. Azt mondta különösen kíváncsi arra, amit írok, merthogy szerinte egy kicsit kakukktojás vagyok ebben a csapatban. J

Hát íme az én beszámolóm, aztán mindenki döntse el, mennyire vagyok kakukk és mennyire tojás.

Gondolom azt már sokan tudjátok, hogy egy Yamaha Fazer 600-asom van, ezzel próbálom megtalálni a helyem a motoros társadalomban. A Fazer egy olyan sporttúra-féle, fel lehet rá pakolni egy-két cuccot, mert van rajta hátsó doboz, oldaltáskák is elférnek rajta és vezetés közben nem kell felfeküdni a tankra. Ennyit a túra jellegről, mert a többi kemény sport: a hangja vonyít, mint a kizárt kutya, 96 lovat hoztak ki a 600 köbcentis motorból, amely 14 ezerig pörög, és a kereszteződésben odaveri a legtöbb nyugdíjas motort. A valóságban az R6-os szíve ketyeg benne, persze esetünkben egy kicsit lebutítva. Egyszóval a túra mellett a száguldásra termett a kicsike • na pont ez nem vagyok én. J

A motoros előzményeimről annyit, hogy világ életemben féltem a két keréktől, egy Simson-on kívül sose ültem nagyobb vason, világ életemben féltem a száguldástól, és sokáig eszem ágában nem volt motorra ülni. (Ugyanez játszódott le egyébként a búvárkodással is, mivel félek a mély víztől, ezért jobban érzem magam odalent. Ez valószínűleg valami félelem-legyűrős reflex lehet, majd egyszer biztos kivizsgálják.)

A motorokhoz hasonlóan ugyanúgy féltem gyerekként a csúnya motoros bácsiktól is, kivert bőrruhában, meg csatokkal, nagy bőgő motorokkal és hosszú zsíros hajjal. Valószínűleg ilyen sose leszek, de azóta azért már akad jó pár barátom közöttük. J

Pont ilyen körülmények között kezdtem el végül motorozni. Történt ugyanis, hogy elég fasírtba keveredtem az aktuális illetékes-elvtársnővel és úgy éreztem, kell egy kis szabadság, amit a motoron véltem megtalálni. (Egyébként nem is ült fel soha mögém a hátralevő együtt töltött időben, annál többet agitált ellene, amit nagyjából le… nem mondom ki.) A dolog azt hiszem úgy indult, hogy jött velem szemben egy autóskirándulás során egy csapat motoros Szentendre felől, és szépen lassan, egymásnak integetve robogtak el mellettem. Úgy 33 éves lehettem ekkor, és ekkor született meg a végső elhatározás, hogy közibük állok. (Na jó, előtte pár évvel is volt már egy kacérkodás a motorozással, de valaki lebeszélt. Ez a motor-kérdés lett végül az egyik szakító próba az illetékes elvtársnővel is. J )

A Fazer-t 2006. júniusában hoztam ki a szalonból, és elmondhatjuk, hogy addig nemhogy a STAR-ról nem halottam, de még a motorokról sem sokat. Még jogsim sem volt, csak folyamatban és egy ügyfelem kértem meg, hogy guruljon haza a Yamahával.

A motorválasztás hosszú procedúra volt, de a döntést végül nem bántam meg. A Fazer nagyon szép, a legjobban talán egy szöcskére hasonlít (Csacsa így is nevezi), könnyű kezelni, és jó esély van rá, hogy az ember az elhalálozás nem túl magas lehetőségével tanul meg rajta motorozni • na persze ha már elmúlt 30 éves és szereti az életet. (Én elmúltam, szeretek élni, tehát még élek.) A választott típusra egy akkori „bankos-kisfőnök” vett rá • ő egy Kawasaki chopperen gyűrte már pár éve az utakat. Azt mondta, hogy a Fazer jó lesz nekem, mert túl gyors ahhoz, hogy egyhamar kinőjem, ugyanakkor elég kezes ahhoz, hogy túléljem. El is kezdtem barangolni az interneten, aztán egy haverom szólt, hogy ismer egy embert a Yamaha Kovácsnál, és kapok nála némi kedvezményt. (Mindenképpen új motort akartam elsőnek, pont a motorozástól való félelem miatt.) Kaptam is, meg is vettem a motort, fekete-ezüst színben. Megjegyzem, a STAR ekkor még csírájában sem létezett és nekem sem volt halványlila gőzöm se arról, hogy hogyan, kivel és miért fogok motorozni,

Pontosan 1000 kilométert tettem meg vele a Fazer-rel, amikor beszédültem vele a Yamaha Kovács szerelőműhelyébe egy ezres kötelező szervizre. Azt mondták a szalonban, hogy keressem Rideg Sanyit, mert ő megbízható, nem fogok vele rosszul járni. Találtam is a műhelyben egy palit, egy copfos, bozontos, harcsabajszos fószer személyében, aki éppen egy R6-ost rakott össze dobozból. Az összképen kicsit rontott a fickó szájából kilógó pipa, de egyébként rendes fószernak tűnt a kezeslábasában, így nem fordítottam hátat.

Azt hiszem úgy kezdtem, hogy feltettem neki pár olyan kérdés, amitől valószínűleg kis híján sírva fakadt, de jól leplezte és elmagyarázta, hogy nem azért nem tudok visszaváltani álló helyzetben üresbe, mert a váltóm rossz, hanem azért, mert ez a váltó ilyen, és megvan a trükkje. A kattogástól sem kell megijedni, az övé rosszabb és az is normális. Ugyan totál nem értettem, amit magyaráz, de azt meggyőzően csinálta, így elhittem volna neki még azt is, ha azt mondja, hogy a motoromon még rükverc is van, csak le kell tenni a lábam és tolni hátrafelé. Egy kicsit megijedtem ugyan, amikor elvitte egy körre kipróbálni a Fazer-t, de végül visszahozta és ettől még nagyobbat nőtt a szememben.

Amikor Rideg úr végzett a járgány szervízelésével, a biztonság kedvéért hagytam ott neki egy névjegykártyát a műhelyben - ügyvéd vagyok, ez ilyen hülye szokásom. Balga módon még azt is megígértem neki, hogy ha bajba kerül, hívjon. Elcsesztem, mert hívott. J

A telefon pár hét múlva csörgött, és bár a benne lévő fickó hangja ismerős volt, gőzöm nem volt, hogy kicsoda. Akkor kezdett el derengeni valami, amikor a motorokról kezdett beszélni, és megkérdezte, hogy csináltam-e már egyesületet, meg hogy csinálnék-e neki és néhány barátjának egyet? Szerintem tuti be voltam rúgva, amikor hívott, mert valamiért azt válaszoltam, hogy persze, ha engem is felvesznek maguk közé. Felhatalmazás nélkül válaszolta, hogy ennek semmi akadálya • gondolom később meg is kapta a magáét. J

Eltelt pár nap, és egy hideg • azt hiszem októberi • este a bajszos-copfos fószerhez feltűnően hasonló fickók között találtam magam egy külvárosi pizzázóban. Volt ott szegecses dzseki, bőrmellény, farmer, csizma, bukósisak, meg minden, mellette meg olyan motorok, amik még csak nem is hasonlítottak az enyémre. Nem nagyon értettem, hogy mit keresek én itt, mert az ilyen alakokat addig a pillanatig igyekeztem messze elkerülni, de valamiért mégis bizalomgerjesztőnek tűntek. Szép sorjában bemutatkoztak: Csacsának, Copfosnak, Pepének, Izzynek, Lipinek és az azóta sajnos már nem köztük levő Vikingnek, Igornak és Horinak nevezték magukat. Meg volt ott három hölgy is, akik közül kettő azóta is köztünk van, Meli és „Lipiné” vagy „Copfosné”.

Na szóval kicsit megilletődötten ültem le közéjük, de meglepődésemre nem itták rögtön részegre magukat, és nem kezdtek el joint-ot sem tekerni, csak üdítőztek. Egyszóval csendben maradtam a fenekemen: talán azt gondolhattam, hogy itt majd megtanulok motorozni, ha meg nem szimpatikusak, hát majd továbbállok.

Pár hét múlva megalakult papíron is a STAR és azt vettem észre, hogy valami fegyőr, rendőr vagy mittudomén lettem benne, amit „sergeant at arms”-nak neveztek, de azt sem tudtam, hogy mit jelent. (Állítólag azért esett rám a választás, mert előtte 9 évig határőr voltam és azt hitték komoly ember vagyok.) Elkezdtünk összejárni, voltak gyűlések, volt közös rock-kocsmás karácsony, aztán jöttek mindenféle szabályok, amiket be kellett tartani, én meg sodródtam és próbáltam megtalálni a helyem a motoros káoszban. Elkezdődtek mindenféle túrák is, én több-kevesebb sikerrel megpróbáltam ezeket adminisztrálni, meg persze motorozgatni, ami lassan ugyan, de egyre jobban ment. Szívtam magamba a tudást, lestem a trükköket, hallgattam az idősebbekre, a végén meg már én szóltam rá félve a figyelmetlenekre és a fegyelmezetlenekre. Azt hiszem sikerült valami tekintélyt is kivívni a végére, ami talán nem volt több, mint hogy időnként odafigyeltek rám és ne kergettek arrébb, de az is elég volt egy vadidegen társaságban. A sergeant at arms-ból • amit továbbra sem értettem • végül titkár lettem, és az is maradtam a mai napig. Megragadtam a csapatban, talán a kezdetben csak „jogászként”, később azt hiszem már barátként és egyenlő partnerként. Motorosként.

Azóta eltelt két és fél év. Ötször annyian vagyunk, mint a kezdetekkor. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek. Bőrmellényesek, farmerosok, csizmásak, kalaposak. Rövid hajjal, hosszú hajjal, bozonttal, harcsabajusszal, egyesek pipával. Azt hiszem én egy kicsit még mindig kilógok mindenki közül: kilóg a külsőm, a motorom, a hangom, az egyéniségem, a gondolkodásom. Kilógok azzal is, hogy kimondom a véleményem, ami sokszor más, mint az átlagé. Néha mégis szeretetteljesen megveregetik a vállam. És sose felejtem el, amikor Izzy úgy egy év után odajött hozzám, rám nézett és azt mondta: - „Furcsa ember vagy Te, Sziki.”

Azt hiszem tényleg furcsa vagyok egy kicsit. De jól érzem magam. A motorom a régi, pont húszezer kilométer mentem vele két év alatt, van két váltás motoros ruhám, a kormányoszlopom állandó utasa lett egy „Füles” nevű kék szamár, amit ajándékba kaptam az Erdélyi túrán, és van évente egyszer „Sziki run”. Néha felemelem a kezem és szavazok, rendet teszek, meg szembeszállok mindenkivel.

Ez vagyok én. Sziki SEC, jelenleg 35 éves. (Na jó, majdnem 36. J )